Sziasztok!
Nikinek hívnak, és új vagyok még itt. Ahogyan a blogom címe sugallja, nagyon szeretnénk már a párommal kisbabát, de sajnos nem lehet természetes úton, és mivel nálunk a párom kiskatonáinak száma nagyon alacsony, ezért csak a lombikbébi program maradt utolsó lehetőségként.
Minden vágyam, hogy azok számát gyarapítsam, akik már babablogot írnak:-)
Azért döntöttem úgy, hogy leírom azt ami velem idáig történt, mert szeretném a lombikbébi programot a teljes egészében leírni, ahogy én látom. Minden vélemény érdekel.
Szóval...ott kezdem, hogy mi a szegedi Kaáli Intézetbe járunk a párommal, nemég volt az első lombik ami nem sikerült. Igazából el sem jutottunk a beültetésig, mert a párom annyira bestresszelt, hogy nem tudott mintát produkálni. Teljesen kész voltam, és mindez a 32. születésnapomkor történt idén tavasszal. Napokig sírtam, és egy darabig úgy gondoltam, hogy kiíratom magam táppénzre, de aztán meggondoltam magam. Tanárként dolgozom, és úgy gondoltam, kibírom június közepéig. (Egyébként olyan iskolában tanítok, ahol magatartásproblémás gyerekek is tanulnak, szóval nem egy leányálom...)
A legjobban az fájt, hogy az intézetben a biológus hölgyön kívül senki sem mutatott semmiféle együttérzést. Attól a mondattól, hogy "Úgy sajnálom, olyan gyönyörűek voltak a petesejtjei" viszont kis híján elbőgtem magam.
Anyósom ilyen szempontból annyira tapintatlan (írhatnám más szóval is, de nem akarom). Mintha élvezné, direkt elújságolja az olyan híreket, hogy a rokonságban az egyik lány már öt(!) hetes terhes.
Augusztusban kezdünk neki a 2. lombiknak.
És nagyon bizakodom:-))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése