Sziasztok!
Nikinek hívnak, és új vagyok még itt. Ahogyan a
blogom címe sugallja, nagyon szeretnénk már a párommal kisbabát, de
sajnos nem lehet természetes úton, és mivel nálunk a párom kiskatonáinak
száma nagyon alacsony, ezért csak a lombikbébi program maradt utolsó
lehetőségként.
Minden vágyam, hogy azok számát gyarapítsam, akik már babablogot írnak:-)
Azért döntöttem úgy, hogy leírom azt ami velem idáig történt, mert
szeretném a lombikbébi programot a teljes egészében leírni, ahogy én
látom. Minden vélemény érdekel.
Szóval...ott kezdem, hogy mi a
szegedi Kaáli Intézetbe járunk a párommal, nemég volt az első lombik ami
nem sikerült. Igazából el sem jutottunk a beültetésig, mert a párom
annyira bestresszelt, hogy nem tudott mintát produkálni. Teljesen kész
voltam, és mindez a 32. születésnapomkor történt idén tavasszal. Napokig
sírtam, és egy darabig úgy gondoltam, hogy kiíratom magam táppénzre, de
aztán meggondoltam magam. Tanárként dolgozom, és úgy gondoltam, kibírom
június közepéig. (Egyébként olyan iskolában tanítok, ahol
magatartásproblémás gyerekek is tanulnak, szóval nem egy leányálom...)
A legjobban az fájt, hogy az intézetben a biológus hölgyön kívül senki
sem mutatott semmiféle együttérzést. Attól a mondattól, hogy "Úgy
sajnálom, olyan gyönyörűek voltak a petesejtjei" viszont kis híján
elbőgtem magam.
Anyósom ilyen szempontból annyira tapintatlan
(írhatnám más szóval is, de nem akarom). Mintha élvezné, direkt
elújságolja az olyan híreket, hogy a rokonságban az egyik lány már öt(!)
hetes terhes.
Augusztusban kezdünk neki a 2. lombiknak.
És nagyon bizakodom:-))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése